Kavics utazása

az útitervben szerepel Verona - Firenze - Lucca - Volterra - San Gimignano - Siena - Monteriggioni

Hát megjártuk Toszkánát. Jelentjük el ritkán tévedtünk, össze alig vesztünk, viszont rengeteg lépcsőt megmásztunk, bejártunk várost és vidéket és rengeteg élménnyel tértünk haza. Hát, ez nem kifejezetten egy pihenős nyaralásnak volt mondható (reggel fél 7táján volt ébresztő!), de nekem tetszett.

A kérdés, hogy melyik autóval is menjünk gyorsan eldőlt: elég volt a folyosóra kipakolt bőrönd-táska-szatyor-hűtőtáska halomra pillantani, hogy a lehető legnagyobb gépjármű mellett döntsünk. Mivel nem volt teherautónk maradt Móni csodagépe, ami már sok szép helyre elvitt bennünket. Igen rövid éjszaka után valami szörnyű hajnali időpontban Móni kiűzött az ágyból, majd kezdődött a cuccolás ami egy hétig minden nap lezajlott: több fordulós menetben, vállról, kézről lógó táskák, hátizsákok és bőröndök kíséretében, az összes szomszédot felébresztve a csörgésünkkel betuszakolódtunk a liftbe, majd levonultunk a kocsihoz és megpróbáltunk bepakolni. Első reggel lévén szükség volt minden puzzle-rakó tapasztalatunkra, de néhány próbálkozás után sikerült rácsukni a csomagtartót a cuccainkra – ahogy teltek a napok úgy lettünk egyre profibbak pakolásban -, időben elindultunk.

Vittük magunkkal Moha bát (többen úgy ismerik a szerkentyűt, hogy navi, de nekünk már csak Moha bá' marad) is, igen nagy mázlinkra, mert szerintem nélküle még mindig valahol az olasz autóutakon tévelyegnénk... Az előjelző táblák és egyáltalán a közlekedési táblák ésszerű elhelyezése nem éppen az olaszok erőssége. Az első nehézségek után (a használati utasítás elolvasása esetleg segített volna, de erre már végképp nem volt idő) azért összeállt gép és útirány és célba vettük a Garda tavat. Terv szerint délre leértünk és megkerestük a legközelebbi partszakaszt, ahol kissé kavicsos körülmények között, de már nagyon nyaralós hangulatban megebédeltünk a' la piknik a pléden.

Majd Verona következett mint első napi fő látványosság. Amire legelőször rácsodálkoztunk az a közlekedési fejetlenség netovábbja volt. Mindenki ment amerre látott, időnként arra is amerre nem... Forgalommal szembe haladó mopedosok teljesen mindennapinak számítanak. Moha bá hiába mondta, hogy „forduljon enyhén balra", ha nem volt előjelző tábla, se felfestés, se semmi, még bal se mindig... Móni is hiába kérdezte, most pontosan melyik is aza bal? Sacc per kábé becéloztuk az irányt aztán csukott szemmel, nagy gázzal csak sikerült. :) Az utcán való parkolás nem egyszerű - trafikban kell venni (Szegedhez hasonlóan) parkolójegyeket, majd kapirgálni-bejegyezni az érkezést, kihelyezni a szélvédő mögé. Eddig nem is lett volna bonyolult a dolog, ha találunk akár EGY parkolócetli-áruldát is... Így eltároltuk az autót egy parkolóházban (egérkamionoknál nagyobb gépjárművel közlekedők, valamint mazsola sofőrök figyelem: nem biztos, hogy autójuk egyben és karcmentesen le- ill. feljut a parkolóház hihetetlenül keskeny és nagyon meredek kanyargókkal ellátott fel-lehajtóján!), térkép híján lefényképeztük a parkolóházat is, mert igen nagyon szerettünk volna visszatalálni...Hát igen, térkép híján – és városi úticél és leírás és minden híján. Mert hogy arra már nem gondoltam, hogy Verona még nem Toszkána így nincs az amúgy nagyon okos útikönyvben egy szó se róla... Hömm... Erre mondanák egyesek, hogy no comment, én azt hiszem most inkább mélyen hallgatok...

Vállalkozó kedvű lányok lévén nekivágtunk az ismeretlennek. És egy hét elteltével is azt mondom, hogy az egész nyaralás egyik legnagyobb élménye Verona volt. Gyönyörű régi házak, szűk utcák, ezer ember, dizájner butikok halomra, (jóképű :)) biztonsági őr a kirakat mellett, kávézók, freskók és templomok merre a szem ellát. Összefoglalva: kultúra és shoppinglehetőség fagylalltal. A női álmok netovábbja. :D A borfesztivál keretein belül volt csinnadratta, hangos zenekar, kancsika csattogtató parasztlegény és ősi játékot bemutató csoportok. Csatangoltunk az utcákon, ezer képet csináltunk és összességében végig vigyorogtunk. Közben dudolásztam a Rómeó és Júlia musical változatának zenéjét, ez gondolom Móni Verona élményét kissé rontotta, de egyszerűen nem bírtam abbahagyni. Persze a főtérre és a dómhoz is eltaláltunk, egy turistakacatos bolt előtt a kirakott képeslapokról és könyvekből tájékozódtunk, hogy mit is kellene valójában megnézni... Időnként odafüleltünk turistacsoportok idegenvezetői felé, így aztán minden szükséges információt begyűjtöttük a városról. Imígyen kell várost nézni ingyé és előzetes energiabefektetés nélkül. Majd ha rettentően sok időm lesz írok erről egy kis könyvet és ha nem vigyázok a végén még milliomos is leszek! Nah, de addig folyt. Toszkánát. Nem lehet persze eljönni a városból Júlia házának (Casa di Giulietta) megtekintése nélkül – jártunk bent a múzeumban is, még levelet is írtunk Júliának. Álltunk AZ erkélyen, bár Rómeó helyett csak turistatömeg lődörgött alatta és nem lettünk hirtelen és nagyon szerelmesek.

Az első hotelünket nagyon könnyen megtaláltunk (hála Moha bának!), felcuccoltunk (többfelvonásos technikával), majd a cigiszagú szoba csak nem tetszett, így kezdődött a szobacsere-akció. Recepció, cuccolás, recepció, cuccolás, káromkodás, vihogás, a világ legszűkebb hotelliftjébe való be- majd kigyömöszölődés... Csak remélni tudtam, hogy nem kell minden este eljátszani ezt az akciót. De végre volt szoba és nem volt füst. Kinéztünk az ablakon, konstatáltuk, hogy szép a medence (szomszédos egy lovardával, így nyáron érzékenyebb orrúak inkább kerüljék a hotelt :)), de este lévén hideg lehetett, így a fáradtságot se vettük, hogy közelebbről megtekintsük. Tévé is volt, 9 sipákoló-kiabáló olasz csatornák között lehetett válogatni, de mit számított ez nekünk? Hullák voltunk. Bealudtunk.

A második nap reggele némi autóriasztó-stressz illetve riasztó-kiiktatás (mire is jó, ha van az embernél manikűr készlet!? Ugye-ugye!) után irány Firenze. Moha bá nem volt tisztában a házszámokkal, így alkalmam adódott a hotel körüli negyed lakosságának jó részével megismerkedni, miközben a hotel nevét és fényképét mutató lapot lobogtattam bőszen. Sikerrel jártam, így cipőcsere után gyorsan irányba vettük a Pitti palotát és a Boboli kertet. Az iránnyal voltak gondjaink – a hotel recepcióján kapott térkép és a Moha bá előzetes információi sehogy nem vágtak egybe. Így fel-alá grasszáltunk az egyik utcán, majd megunva megkérdeztem egy helyit aki igen hangosan és ékes olaszsággal felvilágolt, hogy merre is kell menni a Pitti Palota felé. Megtaláltuk! Meg mi! Itt az első sorbanállós jegyvásárlás fogadott bennünket – ki mondta, hogy vége van a turistaszezonnak!??!? A palotáról leginkább azt lehet elmondani, hogy böhöm nagy. Hogy szép azt kár lenne mondani. De mégiscsak palota. És ha már maga az épület nem is szép, hát teletömték irtó értékes műalkotásokkal. És egy csöpp kertet is csaptak mögé. Persze, hogy dombra építették! Ezer lépcső. Legalább annyi négyzetméter. De nem tántorodtunk vissza! A Boboli kert felső teraszára kiérve a látványról egy dolog jutott eszembe: megérkeztünk Toszkánába.

A napi kötelező adag fagyi után áttülekedtünk a Ponte Vecchio ékszerboltjait körülvevő turistainvázión és irány az Uffizi. Iszonyat sor fogadott bennünket. Persze foglalt jegyünk sehol. Nem is tudtuk, hogy kell foglalni... Az időzítés remek volt: nagy mázlival bejutottunk mindenféle jegyfolglalás nélkül. Villámturizmust végeztünk ugyan – kevés időnk volt csak zárásig, de örülök, hogy egyáltalán bejutottunk! A Vénusz születése előtt, leesett állal bámultunk jó ideig... (és nem az őr volt jó képű!).

A firenzei hotelünk rettentő modern és nagyon dizájn volt . A lobbyban sarkok helyett lekerekített fal élek, spirál alakú kávézófotelek, hullámvonalú asztalok az étteremben. A szobához vezető folyosóajtók úgy néztek ki, mint egy-egy festmény egy galériában. A fal műbőrrel bevont „csempével" volt borítva, .....Firenzében töltött második napunkon se unatkoztunk, felmásztunk a zöld-rózsaszín, nagyon monumentális Dóm tetejére (sooooook lépcső), megnéztük a környező műemlékeket és palotákat, Dávidot, a gyönyörűt csak ingyenes változatában a főtéren csodáltuk körbe. Végre láttuk Cosimót is, ez alkalommal az elsőt, lovon, bronz változatban. Cosimo és Pius pápa neve egyébként végigkísérte a hetünket – amerre jártunk ők is voltak, csak előttünk néhány száz évvel.

Fájó szívvel búcsút intettünk high-tech és fulldizájn hotelünknek és elindultunk Montecatini Terme felé, ami egy Firenzéhez közeli fürdőváros már évszázadok óta. És bár fürdőbe nem mentünk, de gondoltuk legalább a fíling legyen meg. A hotelünk kis, kedves családi hotel volt, sok szerpentin után, de szép kilátással – jól esett a város zsivaja után a csend és az olajfák látványa.

A harmadik napon Lucca volt az első úti cél. A világ legálmosabb városa lehet, mert olyan érzésem volt, mint ahol mindenki alszik. Mintha a mopedek is csendesen jártak volna. Vékony por réteg lepte be az ablakokat és az autókat. Még a piacon is nyugalom uralkodott. Ebben a kis alamuszi városban született Puccini és büszkélkedik a város egy teljesen ovális, házakkal körülvett térrel – ami úgy néz ki, mint egy amfiteátrum csak a lelátón szurkoló emberek helyett mosott zoknik és törölközők veszik körbe a kávézókkal és éttermekkel teleszórt arénát.

Pisa ragyogó fehérséggel fogadott bennünket – a dóm, a keresztelő kápolna, a temető fala és persze maga a dülöngélő torony is csodafehér és szikrázó. Az első szervezett látogatási lehetőség – az eddig tapasztalt kupi és teljes fejetlenség után egy átgondolt és rendezett koncepció. Meglepődtem. Nem tudom mi is tetszett jobban – a gyönyörű dóm az aranyozott plafonnal, a keresztelőkápolna csodás hangzása, vagy a torony félelmetes dőlése. Persze, hogy felmásztunk rá! Nem kérdés. És azt kell mondjam, hogy NAGYON dől. És naná, hogy mi is csináltunk fényképeket, amint tartjuk a tornyot. Mi és még vagy száz turista rajtunk kívül.  

Sikerült elcsípni a naplementét a tengerparton. Ennek mi nagyon örültünk, a mellettünk lecövekelt olasz pecázó bácsika kevésbé. Szörnyen csúnya pillantásokat vetett ránk – mi cserébe a csivitelésünkkel valószínűleg a következő két napi halfogást tuti elijesztettük. De a naplemente nagyon szép volt! :) Szállodánk sajnos az út rossz oldalán volt – így nem a tenger hullámzását hallottuk, hanem az elszáguldó autókat. Immáron harmadik este állapítottuk meg, hogy „ah, de szép a medence" és kerültük el messzire. Pulcsiban és zokniban ücsörögtünk egy üveg bor mellett a teraszon. Na ja, az ember ne akarjon szeptemberben nyaralni és medencében pancsikolni. De nem bántuk, mert finom volt a bor. :) Regggel kavargó porfelhők fogadtak bennünket, a ha nem akartunk csikorgó fogakat, akkor nem lehetett hangosan vihorogni bőröndlecipelés közben! Egyébként se nagyon volt hangulatunk vihorogni, mert lépcsőkön kellett húzni-vonni igen nehéz cuccainkat. No lift. Volt viszont egy szép fügefa a kertben.

Volterra volt az első úticél. Kanyargós utakon, kissé sivatagos hangulatban közeledtünk egy távoli domb tetején ücsörgő város felé. A földek a nálunk szokásos homokszínűnél is fehérebbek, kissé vakítóak. A környező ciprusokon és cédrusokon finom por ült, a színüket szürkés-zöldre vátoztatva, zöld füvet is alig lehetett látni, az út menti kórók is kiszáradtak. A környező kis (és nagy) házak tökéletesen illeszkedtek a környezetbe, a napsütötte falakkal és a kopott terrakotta színű tetőkkel. Muszáj volt megállni és a széllel küzdve tucatnyi képet csinálni, ahol a táj is látszik és az ember lányának lehetőleg csak a fele haja van a szájában... :) Egy autónyi olasz tuista is megállt az út szélén és kezdődött a „mi csinálunk rólatok képet, ha csináltok ti is rólunk" mai első felvonása. Kézjelek segítségével megbeszéltük, hogy mindannyian Volterrába tartunk, így mondták menjünk utánuk. A parkolóig tartott ismeretségünk.

Magunkra szedtük a kocsiban található kisebb és nagyobb pulóvereket, kabátokat és megküzdöttünk a cudar időben meleget adó hátizsák cipelési jogáért is, majd felfelé vettük az utunkat. A nap első (harang)tornya, dómja és főtere (Piazza del Priori) várt bennünket. A főtéren álló Palazzo edel Priori mintájára tervezték a firenzei Palazzo Vecchio-t. És tényleg! Úgy nézett ki! Megörökítettem a Porcellino-toronynak nevet adó malacot is – fentről bámul le a poca, ránk, unalmas kétlábúakra.

Figyelünk a kultúránkra, így megnéztük a Palazzo Viti – egyébként a mai napig vendégházként is funkcionáló rettentőenszörnyenborzalmasan giccses szobáit. Hogy itt emberek hogy tudnak aludni, az egy rejtély számomra. A világ minden részéről felhalmoztak tányérokat, levesescsészéket, gyertyatartókat, lámpaernyőket és egyéb csecsebecséket. Az egyes darabok külön-külön gyönyörűek, ízlésesek és a megfelelő környezetben nagyon tetszetősek lehetnek. De egy rakáson mintás a mintás hegyén...? Oh, jajj... Egyet mondok én nektek olaszok: van olyan, hogy túl sok csecsebecse.

A borkóstoló a pincében viszont nagyon hangulatos volt, hozzá a világ legapróbb sajt- és szalámikockáit lehetett ízlelgetni. Már, ha az ember eltalálta a fogpiszkálóval a miniatűr darabkákat. Ah, de félre a gonoszsággal: remek hangulatú bár volt ott a pincerészben. Kultúrától megviselt szervezetünket a napi kötelező fagyi-adaggal frissítettük fel. :) Ízléses kis üzletek, éttermek és borozók váltogatták egymást az utcákon. És persze alabástrom gyertyatartók, lámpák, szalvétagyűrűk, ékszerek, szoborutánzatok, absztrakt formák... gyakorlatilag a síremléken kívül mindent lehetett alabástromból kapni. Mivel a kocsi alaposan le volt terhelve a napi szükséges apróságainkkal, így kénytelenek voltunk lemondani az alabástrom virágláda szettről és Móni a Dávid-másolatot se engedte elhozni. Oh, mily kár!

Az utunkat San Gimignano, a Toszkánát már be- és megjártak közül mindig megemlített „sok tornyú város" felé vettük. Az út szokás szerint kanyargósan, de inkább szőlők, mint olivafák között vezetett fel, a persze, hogy dombon épült város felé. A sok (eredetileg 76) toronyból ma már csak 14 áll, de ezek is... Hömm... nem is tudom, azt mondani, hogy szépek nem lehet, mert végül is magas, vastag, lőrésekkel ellátott négyszögletű tornyokról van szó. Mondjuk azt, hogy szokatlan látványt nyújtanak. A védelmi célokon kívül megépítésükkor státusz-szimbólumok voltak, ugyanis a városka gazdagabb lakói a ki-többre ill. ki-magasabbra verseny aktív résztvevőiként váltak a középkorban ismertté. A városka remek állapotban van – a turisták romboló jelenlététől függetlenül. Rájöttünk az olaszok cseljére is: a felújított házakról direkt leverik félig a vakolatot és mindenképpen addig újítják fel, amíg a lehető legkopottabb a végeredmény. Amolyan romantikusan lerobbant.

Nem művelődtünk többet, helyette felmásztunk a vár tetejére és élveztük a kilátást és az utunk során számosszor érezhető friss olivaolaj illatot. Még maradt bennünk szusz, így elautóztunk Siena északi védelmi pontjához, Monteriggioni várához is. Esőfelhők gyülekeztek, morcos lett a hangulat és ez nagyon illett a sienai fekete-fehér zászlót lengető, 14 vaskos bástyával ellátott várhoz. Móni kissé elkedvetlenedett a várhoz vezető lépcsősor láttán – lépcsőmászó izmaink alaposan igénybe voltak így a nap végére véve –, de nem futamodtunk meg! A vár a nap közben látottakkal ellentétben szinte aprónak számított. A közepén egy kis térrel és a Santa Maria templommal, borozóval és finom fokhagymaillatot árasztó éttermekkel.

Mire visszaértünk az autóhoz eleredt az eső, így a napi toronyadagunk után és egyébként is fáradtan megkerestük a hotelt. Annyit tudtunk, hogy a hotelnél ugyan csak a papírmunkát kell elintézni, mert a „tanya" amit kinéztem a semmi közepén áll. A hotelke láttán nem nagyon reménykedtem egy szép tanyában, mert a hotel maga inkább lepukkant volt, mintsem barátságos. Viszont a tulaj??!?! Ilyen pozitív emberrel régen találkoztam már. Csak beszélt és beszélt és beszélt és nevetett és nevetetett, majd mikor már mindent kitöltöttünk még zongorázott is nekünk egyet. :) Aprócska autóján ezerrel teperve a zuhogó esőben követtük, majd tényleg megérkeztünk a semmi közepére, körben olívafák, majd a tanya.

Oh, a tanya. A ház egyes része 1000 éves, a másik fele „csak" 700. Gyönyörűen felújítva, belülről a toszkán narancssárga és bordós színek, tégla padló és hatalmas sötétszínű gerendák. Persze teljes komfort – és hála az ölnyi széles falaknak horkolhatott a szomszéd, mi nem hallottuk! Ha tudtam volna, hogy ilyen ez a hely, akkor egy hétre itt maradtunk volna az biztos. Egy pillanat alatt otthon éreztük magunkat és nekem az itt töltött két nap volt a legtoszkánább. :) Az ablakból láttuk a távolban San Gimignanot, egy kicsit közelebb a medencét – ami szakadó esőben sajnos nem volt túl vonzó látvány. Maradtunk a négy fal között és ismét megcsapoltunk egy üveg helyi bort és végigkóstoltuk a kötelező helyi ízeket sajtok, olíva és kenyér formátumban.

Kavics az ongo weboldalon írta le élményeit, és elnézését kérem hogy a hozzájárulása nélkül másoltam át ide az egészet, de képtelen voltam kapcsolatba lépni vele vagy hozzászólást írni, pedig regisztráltam, beléptem.... 

You have no rights to post comments

mobil

Telefon: +39 331 8508 145