Firenze történelme

A leginkább emlegetett név Firenzével kapcsolatban a Medicieké, és nem véletlenül. A család évszázadokon át az Arno partján fekvő város meghatározó szereplője volt. Történelmét átszövik a hatalomért folytatott harcok, összeesküvések, miközben Firenze keblén nevelte ki az művészettörténeti irányzatot: a reneszánszt.

A Firenze szó az olasz Fiorenza szóból ered, ami virágzást jelent és a város 1500-as évekbeli felemelkedésére utal. Habár a mai Firenze területe már háromezer évvel ezelőtt lakott volt, a város igazi ősének mégis a közelben található Fiesolét tartják. Fiesole az etruszk birodalom egyik fontos településeként ellenfele volt a Római Birodalomnak, amely azt végül, az i.e. I. században el is foglalta. Julius Ceasar volt, aki veterán katonái számára kolóniát alapított a mai Firenze belvárosának területén. A város, a Birodalom más városaihoz hasonlóan szépen növekedett, volt kikötője, termálfürdője, sőt még amfiteátruma is. A Nyugatrómai Birodalom bukása után a népvándorlás viharai azonban Firenzét is megviselték.

A megtépázott várost a hagyomány szerint Nagy Károly építtette újjá. Az ezredforduló századaiban Firenze őrgrófság volt, amelynek vezető szerepe a térségben néha kicsit gyengült, de inkább erősödött.
Firenzét olyan emberek irányították, mint például Matild grófnő, akinek a Canossai kastélyában hódolt be IV. Henrik császár VII. Gergely pápának 1077-ben. Firenze és az egyház kapcsolata mindig is szoros volt, mindezt mi sem mutatja jobban, minthogy ezekben az években épültek többek között a Battistero és a San Miniato al Monte templomok is. A városállammá váló Firenze szépen gyarapodott, virágzottak a céhek, a kereskedelem. A város egyre több embert csábított magához, akik az Arno mindkét partjára települtek immár. Ennek köszönhetően a XIII. században olyan hídak épültek, mint a Ponte S.Trinitá, a Ponte Nuovo (ma Carraia), a Ponte alle Grazie, és ekkor nyerte el mai formáját a mára már Firenze jelképévé váló Ponte Vecchio is. Firenze gazdasága ezekben az időkben erős: 1251-ben elkezdik verni az arany fiorinot is.

A város virágzását azonban belső csatározások árnyékolták be: a firenzeiek (is) két táborra szakadtak, és a város életére a középkor második felében a guelf-ek (pápapártiak) és a ghibbelin-ek (császárpártiak) harca nyomta rá a bélyegét. Gyilkosságok, száműzetések, utcai harcok jellemezték ezeket az időket, hol az egyik, hol a másik párt volt hatalmon, míg végül a pápapártiak kerültek ki győztesen. Később azonban a guelf párt is kettészakadt, feketékre és fehérekre. Mélypont volt ez a város történetében. Az éppen hatalmon lévő fehér guelfek közé tartozott, és a város politikai életének egyik prominense volt Dante Alighieri, akit száműztek szeretett otthonából miután a feketék magukhoz ragadták a hatalmat. A sértett Dante soha többé nem tért vissza Firenzébe és élete végéig ghibellinként politizált. Nincs összefüggés, érdekesség csupán, hogy a nagy költő halálának évében, 1321-ben nyílt meg az első egyetem Firenzében.

Mindeközben színre lép nem egy, hanem A család, amely évszázadokon keresztül meghatározza a város életét, kultúráját, fejlődését: ez a család a MediciekéA város felemelkedése, polgárainak gazdagodása a posztó előállítás megkezdésével kezdődött, sok család kasszáját azonban a száműzöttek vagyona is gyarapította. A gazdag polgári családok közül is kiemelkedtek a Mediciek. Habár nevük és a címerükben szereplő labdacsok is arra utalnak, hogy valaha orvos-dinasztia lehetett, a feltörekvő Mediciek vagyonát a gyapjú, későbbi gazdasági és politika hatalmát pedig a bankári tevékenység alapozta meg.

Első igazán nagy hatalommal bíró tagja Cosimo Medici (il Vecchio, 1389-1464) bankár, aki -habár korának egyik leggazdagabb embere volt-, egyszerű polgárként vezette a várost három évtizeden keresztül. Az ő irányításának ideje alatt kapott létjogosultságot az új irányzat, a reneszánsz, ami a középkori sötétség után ráébresztette az embereket a földi lét szépségeire. Cosimo városvezetése alatt fejezte be Brunelleschi a Firenzei Dóm lélegzetelállító kupoláját. De neki dolgozott, sok más kiváló művész mellett Donatello is. Cosimo fia, Piero, a „Köszvényes", beteges, gyengekezű vezető volt, hamarosan meg is halt. A hatalomban fiai, Lorenzo Medici (il Magnifico, 1449-1492) és Giuliano Medici (1453-1487) követték, de egy összeesküvés után Giulianót meggyilkolták.
A kemény megtorlást követően Lorenzo il Magnifico biztos kézzel vezette a várost a haladás és gyarapodás útján, kiteljesítve a reneszánsz életigenlését. Kevésbé volt jó bankár, mint amilyen politikus, kifinomult ízléssel megáldott művészetpártoló, mecénás és maga is tehetséges költő. Pártfogoltjai között volt Leonardo da Vinci, a gyermek Michalengalo-t pedig fiaként nevelte. Rendkívüli diplomáciai érzékének köszönhetően is nagy lehetőségek álltak előtte, de 43 évesen meghalt. Nyughelye testvére mellett, a San Miniato al Monte templomában van a Piazzale Michelangelo felett.
Legidősebb fia, Piero Medici nem ért apja nyomdokaiba, a néptől egyenesen a Gőgös jelzőt kapta. Ekkoriban már a városban élt a haladás fanatikus ellenzője, a vallási megszállott, Girolamo Savonarola dominikánus szerzetes. Ő maga már a kezdetektől ostorozta a Medici család pazarló életmódját és a közelgő francia seregek támogatására szólította fel a híveket. Habár Piero Medici ellen akart szegülni VIII. Károly francia király seregeinek, a nép Savonarola pártján állt. Végül Piero, nem látván más kiutat, a francia uralkodó kezére játszotta a várost, ő maga pedig elmenekült.
Az összezavarodott nép Savonarola gondjaira bízta Firenzét. Meghirdették Krisztus királyságát, máglyákon égették el a gazdagság szimbólumait, ruhákat, festményeket, ékszereket, műkincseket. Savonarolát, aki a pápasággal is szembeszállt, kiátkozták az egyházból, de rövidesen a firenzei nép is megelégelte zsarnokságát. Elfogták, kegyetlen vallatás után két társával, mint eretneket kivégezték és a Signoria téren máglyán égették el őket, hamvaikat pedig az Arnóba szórták.

Helyreállt a béke, a köztársaság közmegelégedésre működött, persze a Pápai Állam igyekezett fennhatósága alá vonni többször is, mígnem 1512-ben visszatértek a Mediciek. Giovanni Medici, a római bíboros szinte úgy vonult be Firenzébe, mint győztes király hazájába. Hamarosan vissza kellett térnie azonban Rómába, hiszen X. Leo néven pápává koronázták. Rokonait azonban ő segítette Firenzében hatalomra. Ez a korszak azonban már nem a Mediciek dicsőségéről, hanem a zsarnokságukról szólt. Törvényes és törvénytelen utódok váltották egymást, mígnem 1537-ben kihalt Cosimo il Vecchio családja. Ekkor került hatalomra testvérének leszármazottja, I. Cosimo herceg (1519-1574), aki 1569-től Toszkána nagyhercege címét viselte. Az ő uralkodása idején még sokat fejlődött a város, ekkor kezdték el az Uffizi építését és ő alapította a Firenzei Képzőművészeti Akadémiát is, de utódai alatt egyre apadt a város jelentősége. Aztán 1737-ben férfiágon kihalt a Medici család, és Anna Mária-Lujza férje révén a Habsburgok uralma alá került a Firenze. Aztán 1860-ban kikiáltották az egységes Olasz Királyságot, melynek 5 évig (1865-1870) fővárosa is volt a reneszánsz bölcsőjeként elhíresült város.

Firenze városa, mint Olaszország része is, kivételes helyzetben volt páratlan kulturális öröksége miatt és már az 1800-as évektől az angol és német nemesek, utazók kedvelt célpontjaként szépen fejlődött. A II. Világháború német megszállása azonban komoly sebeket ejtett a városon, leginkább a németek visszavonulásakor. Az Arno hídjait felrobbantották, kivéve a Ponte Vecchiót, de annak ára a környező épületek romba döntése volt 200 méteres körzetben. A firenzeiek két évtized alatt a régi formában építették újjá a várost.

Állítólag a Ponte Vecchio Hitlernek köszönheti megmenekülését, hiszen ő maga is végigsétált rajta még 1938 májusában, amikor Olaszországban járt. A várost feldíszítették Firenze jelképével, azaz fehér alapon piros liliomok lógtak minden ablakból, a Vasari -folyosón három nagy ablakot nyitottak a Ponte Vecchio közepén, hogy jobban lehessen gyönyörködni a városban....A Führert is lenyűgözte volna az Öreg Híd varázsa? Erre a kissé romantikus elképzelésre cáfol rá a hídon elhelyezett tábla, amely Gerhard Wolf-nek, a firenzei német konzulnak mond köszönetet a Ponte Vecchio megmentéséért. 

Firenze még fel sem ocsúdott a második világháború pusztításából, amikor egy újabb katasztrófa sújtotta Toszkána ékkövét. 1966 novemberében az Arno áradása sújtotta majd az egész várost, hatalmas károkat téve annak művészettörténeti és lexikális kincseiben. A víz szintje olyan magas volt, hogy például a Santa Croce templom freskói három méterig vízben álltak, de még a jóval magasabban fekvő Medici palotának pincéjét is elöntötte a iszapos víz, tönkretéve pótolhatatlan dokumentumokat. ( további képekhez klikk ide) Sok templomban, épületeken láthatjuk ma is az akkori vízszint jelét. Habár vannak műtárgyak, amelyek örökre tönkrementek, de önkéntesek bevonásával, illetve nemzetközi összefogással nagyrészt sikerült a város kincseinek helyreállítása. Igaz, még a mai napig sem teljesen.

 

You have no rights to post comments

mobil

Telefon: +39 331 8508 145