Miről mesél a Ponte Vecchio

Aletta írta ezt az érdekes cíkket a Ponte Vecchioról vagyis Firenze régi hídjáról (és a Vasari folyósóról), egy személyes leírás a száraz adatok helyett

Az első egy hónapban esett, szinte megállás nélkül. Az Arno kicsit megduzzadt, és a macskakövek között megállt a víz. A szűk utcákon az időjárás ellenére is szép számmal akadó turisták között igencsak kényelmetlen volt esernyővel közlekedni. Aztán ahogy szerencsére lenni szokott, a tavasz ismét beköszöntött – Firenzébe is.

Azon gondolkoztam, hogy mit írjak a városról, amit még útikönyvekben és mindenféle fórumokon, weboldalakon nem írtak le. Ráadásul az interneten szép számmal látok nálamnál jóval régebben toszkán földön élő magyarokat. De mint mindig, most is marad a szubjektivitás, eltekintve kronológiai és mindenféle fontossági sorrendtől – egyszerűen csak írok arról, amit fontosnak érzek. Jelenleg az Öreg hídról, ami számomra ez eddig a legkedvesebb Firenzében.

               Vissza nem térő időszak ez talán, ez a három hónap: szép ajándék, amit észre kell venni és becsben kell tartani, mint ahogy minden olyan pillanatot kellene, amikor az ember él és egészséges a számára fontos emberekkel együtt, és van mit ennie. Minden más csak ráadás, aminek örülni kell. Mint most, ennek az idős, elegáns hölgyre emlékeztető városnak. Talán éppen ezért még mindig, minden reggel megcsodálom munkába menet, amikor átsétálok a mellette lévő Santa Trinitá hídon, hol vízpárába, hol napsütésbe, hol esőt hordó felhőktől árnyékolva: a Ponte Vecchiot.

           Ez az egyetlen híd Firenzében, amit a második világháború idején a visszavonuló német csapatok nem bombáztak le. Ami úgy áll, ahogyan azt lassan 700 éve Taddeo Gatti tervei alapján megépítettek az Arno legkeskenyebb szakasza fölé. Annak miértjére, hogy a Ponte Vecchio túlélte a szövetséges csapatok előtt minden utat elvágni szándékozó német hadsereg pusztítását 1944-ben, szerettem volna hiteles választ adni. De nem fog sikerülni. Sokan Hitler személyes beavatkozásról beszélnek, arról, hogy a Mussolini és a náci pártvezetők társaságában tett 1938-as firenzei látogatásakor olyannyira beleszeretett a városba, és a Ponte Vecchioba, hogy ezért óvta meg azt. Erre azonban rácáfol az a hídon elhelyezett emléktábla, ami az akkori firenzei német konzulnak, Gerhard Wolfnak mond köszönetet, hogy döntésével megakadályozta felettesei parancsának végrehajtását és megmentette a Ponte Vecchiot. A tábla ellenére mégsem mert senki biztosan nevet mondani, amikor erről érdeklődtem több helyi, Firenzében felnőtt, iskolába járt, sőt tanáremberektől is. Annyit viszont sejtetően hozzáfűztek néhányan, hogy természetesen azontúl, hogy eszmei értéke a Ponte Vecchiónak vitathatatlan, mégis érdekes, hogy ezt az egyetlen hidat mentette meg „valaki”, amelyiken „titkos” folyosó vezet át a túlpartra.

            Ez a folyosó a Corridoi Vasariano, ami úgy önmagában nem titkos, mindenki látja kivülről a híd tetején az ablakait, sőt ugye Mussolini is körbevezette Hitleréket a már említett látogatáskor. Tudni róla tehát mindenki tud, tudott, mint ahogy arról is, hogy észrevétlenséget biztosít kívülről a rajta áthaladóknak. Ezt használták ki a partizánok, és itt, az épségben hagyott Ponte Vecchio tetején huzódó Corridoio Vasarianon kúsztak át az ellenséges vonalak mögé, sőt telefonvezetéket is átvezettek a két partot összekötő építményen. Így a még 1565-ben, az I. Cosimo de Medici megrendelésére készült, Vasari által tervezett folyosó, ami a Mediciek lakta Pitti Palotát hivatott összekötni a Palazzo Vecchióval, alig négyszáz év múlva nagy szerepet játszott Firenze felszabadulásban. A nagyjából egy kilométer hosszú folyosó falait a legnevesebb művészek festményei és önarcképei tették gazdagabbá az elmúlt évszázadok során. Bőven a teljesség igénye nélkül, de itt találhatóak Delacroix, Tiziano, Raffaello, Velázquez és Rembrandt önmagukról festett képei is.  A folyosó sajnos a nagyközönség előtt zárva tart, csak ügynökségeken, utazási irodákon keresztül, kiscsoportos látogatásokra lehet jelentkezni, és nagyon ritkán, egy-egy alkalomra megnyitják. Remélem egyszer bejutok, esténként a távolból elnézve a Ponte Vecchiót, ugyanis, a folyosó ad neki valami titokzatosságot. Engem pedig elfog az az érzés,hogy egyszer az éj leple alatt de jó is lenne beosonni…

              Amiben viszont állandóan lehet gyönyörködni, azok a Ponte Vecchio oldalára fecskefészekként tapadó kis házacskák, ahol aranyművesek, ötvösök dolgoznak. De ez sem volt mindig így. Az „öreg híd” bizony valaha halárusok, hentesek és tímárok munkahelyeként szolgált, és bizony nyersbőrtől és az annak megmunkáláshoz szükséges mindenféle anyagtól bűzlött. Szerencsére Ferdinánd nagyherceg érzékeny gyomrú volt, így 1593-ban betiltotta a fenti mesterségek folytatását a hídon, és ékszerészek, ötvösök „birtokába” bocsátotta a patinás építményt. A kirakatokban ma is arany- és ezüstékszerek sorakoznak, az árcédulákat stílusosan próbálják az ékszerek alá tűrni, de arra mindenestre rájöttem, hogy azok, akik Magyarországról Olaszországba utaztak a 90’-es években aranyat vásárolni, valószínűleg nem a Ponte Vecchiora mentek. Nem azt mondom, hogy nem láttam nagyon pici fülbevalót 70 euroért, gyöngyös karláncokat 40-ért (bár forintra átszámolva nem érik meg ezek sem), hanem azt, hogy egy átlagosnak kinéző aranygyűrű is 1300 euro.

              De ha már a gyűrűknél tartunk… úgy tartják, hogy ha egy férfi a szerelme kezét a Ponte Vecchión kéri meg, a házasságuk örökké fog tartani. Azt nem tudom, hogy így van-e, de a hídon hemzsegő fotózkodó turisták a romantika rovására mehetnek. Ez sem riasztotta azonban vissza azokat a szerelmeseket, akik lakatokat kezdtek el felaggatni a híd közepén álló, 16. században élt legnevesebb firenzei ötvösművész, Benvenuto Cellini mellszobrát körülvevő kerítésre. Ezzel azonban manapság már jobb nem próbálkozni, mert a hatóságok büntetnek érte.

          Jómagam nem szeretném elvenni a kedvét senkinek semmitől, így maradok annál, hogy nem tudom mennyire kulcsa a Ponte Vecchion történő lánykérés egy sikeres házasságnak. Mint ahogy romantikus is tud lenni minden helyszín, ha olyan a hangulatunk. De az tény, hogy a Ponte Vecchio lenyűgöző…számomra meseszerű. Valahogy annyira nem tűnik valósnak, olyan elvarázsolt érzést kelt, nehéz ezt elmagyarázni. És nemcsak messziről nézve, de rajta sétálva is: hangulata van. Akinek van rá lehetősége, látogassa meg, legalább egyszer az életben. Megéri.

Magyar Aletta

You have no rights to post comments

mobil

Telefon: +39 331 8508 145