2008 mi fér bele 5 napba: "bénázás"Bolognában - sátrazás Firenzében és sok érdekesség
' Kedvenc ételem a bolognai spagetti, ezért mikor eldöntöttük, hogy idén Toszkánába megyünk nyaralni, támadt egy ötletem. Mivel a Firenzébe tartó autópálya Bologna mellett halad el, akár meg is szállhatunk a ragu városában egy éjszakára, hogy másnap helyben kóstolhassam meg a specialitást.....
....Már vasárnap lementünk a Balatonra, hogy a hétfő reggeli indulásnak ne tegyen keresztbe egy pesti dugó, ráadásul így 100 km-t megspóroltunk a másnapi maratonból.
Hétfőn hajnalban keltünk, és 7-kor már a kocsiból integettünk Z szüleinek. A következő néhány órát még magyar utakon töltöttük, átlagosan 30 km/órás sebességgel haladva, mert úgy szakadt az eső, hogy veszélyesebb lett volna akár csak egy kicsit is begyorsítani. Szerencsére utunk osztrák szakaszán már enyhébb volt az eső, ahogy Olaszországban is, Velencétől kezdve pedig egész szép napsütés várt minket.
A terv az volt, hogy első nap eljutunk Bolognáig - vagy ha ez nem jön össze, majd valahol egy kempingben megszállunk. A lényeg, hogy kedden egy spagettivel a pocakban induljunk tovább Firenzébe, ahol kb. 3 napot töltünk. Ezután egy vidéki kempinget veszünk majd célba, és egy hétig a környező városokba teszünk csillagtúrákat. Minden ki volt dolgozva, térképekkel, útikönyvvel megrakodva indultunk, de sajnos valahogy kifelejtettem a számításból Bolognát - se várostérképünk, se szállás-tippjeink nem voltak, így csak szimat után mentünk.
Több, mint 800 km-nyi kocsikázás után - megspékelve egy másfél órás dugóval az autópályán - délután érkeztünk Bolognába. Első dolgunk volt felkeresni egy pályaudvart, ahol minden bizonnyal találunk várostérképet és néhány hasznos infót. Sajnos ez valamiért az olaszoknak nem olyan egyértelmű: se a buszpályaudvaron, se a vasútnál nincs kitáblázva semmi, így végül a (zárt) Tourist Office kirakatába kitett aprócska térképet vizsgáltuk meg. Szerencsére, mint kiderült, nem is voltunk messze a központtól, gyalog besétáltunk, és a sikátorokban megbúvó szállodák felé vettük az irányt. Ezek a kis hotelek már jobban felkészültek a hozzánk hasonlókra: szinte mindegyiknek a halljában ingyen térképek és prospektusok sorakoznak. Áraik általában 60-90 euro között mozognak (egy kétágyas szoba reggelivel együtt), ami ennél olcsóbb, az általában elég igénytelen. Ezért is lepődtünk meg, hogy a harmadik panzióban 50 euróért kaptunk szobát. Igaz, hogy egy kicsit furán nézett ki (tetőtéri szoba volt zöld falakkal és aranyozott mintás ágyakkal), de nagyon tiszta volt, szuper fürdőszobával és ajándék cukorkákkal, ami rögtön elnyerte a tetszésemet. A szobaáron felül náluk fizettük ki a parkolást is: 7 euróért cserébe kaptunk egy 24 órás parkolójegyet.
A szálloda a központban van, nagyon közel mindenhez, ezért még aznap este volt alkalmunk besétálni a főtérre és egy kicsit körülnézni. Ahogy kiértünk a Piazza Maggiore-ra, érdekes látvány fogadott minket: a téren nagyjából kétezer ember néma csöndben ült, A királynő című filmet nézték egy hatalmas vásznon. Az esemény egy hetekig tartó ingyenes vetítéssorozat része volt. A film már a felénél járhatott, így nem maradtunk a nézőtéren, inkább egy pohár bor mellett akartuk megünnepelni a szerencsés megérkezést.
Az egyik közeli sikátorban találtunk egy szimpi kis borozót. Bent a pultnál csak egy-két apró asztalka kapott helyet, az utcán pedig három magasított asztal állt bárszékekkel. Olaszországban már több helyen láttam ilyen típusú bárt, ahol a legtöbb vendég állva iszogat, ugyanakkor semmi köze a mi "talponállóinkhoz". Csak minőségi italokat lehet kapni, így nem a részegség, hanem inkább a kóstolás és a beszélgetés a cél. Mindketten nagy kedvet kaptunk hozzá, hogy itthon hasonló helyet nyissunk, és nagyon kellemes volt leendő borozónk részleteit pont egy pohár olasz bor mellett kidolgozni.
Másnap reggel álmosan botorkáltunk le a szálló halljába reggelizni. A pazar kínálat és az erős olasz capuccino rögtön felébresztett. A büfé önkiszolgáló rendszerben működött, mindenki süthetett magának melegszendvicset, vagy válogathatott a különféle sütik, muffinok és műzlik között. Még "bio"-szakasz is volt az asztalon, a helyiek mindenkire gondoltak.
Reggeli után visszamentünk a szobánkba összepakolni, hogy mihamarabb bevethessük magunkat a városba. Nemsokára ki is jelentkeztünk, és elindultunk felfedezni a belvárost.
Bologna legérdekesebb látványossága a Két Ferde Torony, melyek nem messze a Piazza Maggiore-től, a Via Rizzoli végén, közvetlenül egymás mellett állnak. Mindkettőt a 12. század elején építették, az alacsonyabb majnem 50 méter magas, és igen ferde: több, mint 3 méteres az elhajlása. A magasabb kb. 97 és fél méter magas, és csak utólag tudtam meg, hogy ez is ferde (a kisebbhez képest nem tűnt annak), 1,2 méteres az elhajlása. Ez azért érdekes, mert az utóbbiba fel is másztunk, fejenként 3 euróért, és végig abban a tudatban voltunk, hogy a torony egyenes. Föntről csodaszép kilátás tárult elénk, szerencsére az idő is gyönyörű volt, így elláttunk a várost övező dombokig. Ezeken a dombokon hatalmas templomok és kúriák állnak - persze ugyanez a történelmi belvárosról is elmondható. Már föntről kinéztem magamnak a bazilikát, mely a főtéren áll, és a formája egy hangárra emlékeztetett. Ez nemcsak Bologna legnagyobb temploma, hanem egyben az ötödik legnagyobb a világon. Sajnos miután lemásztunk és odasétáltunk, kiderült, hogy a templom zárva van, ezért egy kissé elkedvetlenedtem.
Rátaláltunk viszont egy nagyon kedves kis negyedre: mindössze 3 utcából áll a régi piac, ahol már a középkorban is helyi specialitásokat lehetett kapni. Itt ma minden ház aljában látványpiac van: óriási sonkák lógnak hatalmas sajtok fölött, trikolór tésztafélék várják a vevőket, és persze mindenhol ott van a méregdrága házi készítésű bolognai ragu. Összességében nagyon tetszettek ezek a kis utcák, és képes voltam minden egyes boltban jól körülnézni, annak ellenére, hogy nyilvánvaló volt: ez a hely csak a turistáknak van berendezve.
A címben jelzett "bénázás" eddig csak arra vonatkozott, hogy térkép, szállásfoglalás és bármiféle infó nélkül érkeztünk Bolognába - de mindezt ekkorra sikerült megoldanunk. Az már viszont nagyobb probléma volt, hogy abból a 4 pár cipőből (vagy papucsból), amit vittem magammal, mind a négy feltörte a lábamat (rögtön az első két napon!). Ez a kellemetlen körülmény jelentősen lelassította sétáló-tempónkat, és sajnos a figyelmemet is elterelte a városról.
Bicegve folytattuk utunkat a Vörös Városban, újra felkeresve az előző esti séta során felfedezett kis kávéboltot. Mindketten nagy kávérajongók vagyunk, így nagyon örültünk, hogy a boltot nyitva találtuk, sőt egy új kávéfőzővel gazdagítottuk háztartásunkat.
Hamarosan rendkívül megéheztünk - eljött az ideje a spagettinek, hiszen ezért vagyunk itt. Hozzá kell tenni, hogy a tervezett ebéd nem egy egyszerű ebéd lett volna. Sokkal inkább olyan, mint mikor egy hegymászó a Himalájába készül, vagy egy operarajongó a milánói Scalába. A kulináris élvezeteknek számomra lelki vonzata is van, ezért volt olyan fontos a tökéletes ebéd Bolognában. Legnagyobb döbbenetünkre azonban a világhírű éteknek nyoma sincs a helyi éttermekben! Spagetti csak elvétve akad, a ragú alla Bolognesét egy tagliatellének nevezett metélttésztával szokás enni. Mi azonban nem akartunk behódolni, olyan éttermet kerestünk, ahol spagetti is van - csakhogy nem találtunk. Egyre éhesebben és egyre nyűgösebben róttuk az utcákat, a vendéglőkben vagy nem volt hely, vagy a kiszemelt fogást nem lehetett kapni. Sajnos túlságosan tökéletes ebédre törekedtünk, de magunk alatt vágtuk a fát: másfél órás szerencsétlenkedésünk végére az összes étterem bezárt. Hát persze: a szieszta! Még egy dolog, amivel kezdetben nem számoltunk..
Csalódottan botorkáltunk tovább, mikor észrevettünk egy bárt, amely azzal hirdette magát, hogy még szieszta idején is nyitva van. Ételt is lehetett kapni, de mint kiderült, előre elkészített (valószínűleg fagyasztott) adagokban, ezért be kellett érnem a tagliatellével. Igazából ekkor már olyan éhesek voltunk, hogy a terítőt is megettük volna, úgyhogy ez is megfelelt, és persze finom is volt, noha a várt katarzis sajnos elmaradt.
Egy utolsó fagyi után ideje volt továbbállnunk a városból, néhány hasznos tapasztalattal gazdagodva indultunk Firenzébe
Bolognát a hátunk mögött hagyva reméltük, hogy pillanatokon belül elérjük az alig 80 km-re lévő Firenzét. Sajnos ismét kifogtunk egy balesetet, amely egy órás várakozásra ítélt bennünket az autópályán, ezért a tervezettnél később érkeztünk meg.
A Nap már lenyugvófélben volt, mikor a Santa Maria Novella pályaudvar melletti kis utcákban kezdtünk parkolóhely után kutatni. Noha itt sem foglaltunk előre szállást, azért volt néhány hotel- és panziócím a tarsolyunkban. Mikor megtaláltuk a honlapja alapján legszimpatikusabb hotelt, kiderült, hogy a környéken minden második ház szállodaként működik. Csak azzal nem számoltunk, hogy estére ezek mind dugig lesznek turistákkal, amelyik pedig nem, az jóval drágább a többinél. Természetesen hosszas keresgélés után sem találtunk ideális helyet, mert a szobaárak ugyan nem olyan elképesztőek (60-90 euró, akárcsak Bolognában), ám a belvárosi parkolás napi 24-26 euró lett volna! A szállodák többségének nincs saját parkolója, ezért általában egy közeli parkolóházzal van szerződésük. Ahogy az egyik készséges recepciós elmagyarázta: amikor szükségünk van a kocsira, odaadjuk neki a kulcsot, és ő idehozza az autót a ház elé.
A lényeg az, hogy ez az összeg jelentősen megdobta volna a szállás költségeit, így inkább otthagytuk az egész belváros összes szállodáját. A címlistánk végén lévő tartalék, a kemping felé vettük az irányt - ez egyébként is testhezállóbb két egyetemista számára, mint egy hotel, ahol a portás hozza házhoz a kocsinkat.
A kempinget könnyű megtalálni, alig egy percre van a híres Piazzale Michelangelótól, ahonnan gyönyörű kilátás nyílik a városra. Egyébként a tér az Arno déli oldalán, egy domboldalon helyezkedik el, míg a belváros az északi, sík oldalon.
Tanulság, hogy nemcsak a hotelek, de a kempingek esetében is érdemes telefonon foglalni, mert a késő este érkezőknek szó szerint nem marad hely. Nekünk szerencsénk volt: a recepción felajánlottak egy állandó sátrat (a kemping saját sátra egy emeletes- és egy szimpla ággyal), amennyiben másnap átköltözünk egy felszabaduló parcellára. A hely egyetlen, de nagy hátránya, hogy a közelben nincs áram, így egész este sötétben botorkáltunk, és sajnos nem tudtunk főzni sem. Persze a kemping többi részén van áram és közvilágítás - az állandó sátrak részlege valószínűleg másoknak is csak átmeneti szállásként működik.
Lepakolás után kisétáltunk a Michelangelo térre, ahol a késői óra ellenére - már majdnem éjfél volt - nagy nyüzsgés fogadott. A tér olyan, mint egy óriási terasz csodás kilátással, a kellős közepén pedig a Dávid-szobor másolatával (a szobornak három verziója van: az eredeti hét lakat alatt, múzeumban őrizve; és két másolat: itt, valamint a Piazza della Signorián, a Palazzo Vecchio előtt). A nézelődő sokaságon kívül a már megszokott árusok tarkítják a képet, akik országszerte ugyanazt árulják: táskát, napszemüveget, furcsa műfestményeket és felismerhetetlen funkciójú mütyröket, a földre terített lepedőn kínálva.
Sétálgatás közben észrevettünk egy érdekes tárgyat: olyan volt, mint egy pénzbedobós távcső (ami logikus is lett volna ilyen panoráma mellett), csakhogy távcső nélkül. Valójában egy mérleg volt, és akárcsak az árusok, ez is lépten-nyomon megtalálható a környéken. Elvégre az embernek bármikor szüksége lehet rá, hogy megtudja, mennyit hízott a nyaralás során!
Ezen eltöprengeve persze kicsit megéheztünk, és egy közeli büfénél telepedtünk le. Fél óra, egy hatalmas szelet görögdinnye és egy jégkása után visszasétáltunk a kempingbe szunyókálni.
Másnap reggel áram híján nem tudtunk főzni, így a kemping büféjében rendeltünk magunknak kávét. Ekkor tűnt fel, hogy innen is milyen szép a kilátás! A kemping többi része is nagyon rendben van, noha egy picit nagyüzemi.
Úgy döntöttünk, továbbállunk, mert Z emlékezett egy hostelre a város túlsó peremén, ahol még évekkel ezelőtt járt. Kifizettük az éjszakát (2 felnőtt, egy sátor és egy autó: 32,90 euró, ami kemping-viszonylatban elég drága), és elindultunk tudva, hogy ha nem is lesz hely a hostelben, ide még visszajöhetünk.
A kempinget elhagyva átkocsikáztunk a Firenze északkeleti csücskében megbúvó hostel felé. A házhoz hosszú és meredek fasor vezet fel ; ez a környék meglehetősen távol esik a központtól, a város itt felkúszik a környező dombokra, már-már vidéki hangulatot keltve. A zöldellő fasor mellett olajfa- és szőlőültetvény húzódik, ami engem azonnal levett a lábamról. Hát még mikor megláttam a hostel épületét! Gyönyörű mediterrán villa zöld ablaktáblákkal és buja kerttel - le mertem volna fogadni, hogy teltház van. Ám szerencsére a sok zöld ablaktábla mind egy-egy szobát rejt, 4-4 ággyal, így őrült sokan elférnek a házban, nem beszélve arról, hogy a létesítményhez kemping is tartozik. A recepción felajánlottak kettőnknek egy négyágyas szobát saját fürdővel (ami egy hostelben ritkaság) és reggelivel napi 50 euróért. Úgy döntöttünk, elfogadjuk, hiszen a csodás környezet megér ennyi pénzt.
A szoba nagyon pici volt, alig fért el benne két emeleteságy, egy szekrény és egy apró szék. Fürdőszobánk a folyosó végén volt, és csak mi kaptunk hozzá kulcsot. A hostel többi lakója - többnyire gimnáziumi csoportok - a közös fürdőt használták, ami engem nagyon mulattatott, mert a fiúk folyosóján laktunk. Sajnos a reggeli nem volt túl kiadós: lekváros zsömle és kávé, de mi rendszeresen felturbóztuk a kempingezéshez hozott hűtőláda segítségével.
Az is nagy előnye a helynek, hogy ingyenes a parkolás, a 17-es számú busz pedig egyenesen bevisz Firenze központjába (a 17B és 17C járatok egyaránt jók). Az 1,20 eurós menetjegyet meg lehet venni a hostel recepcióján is, ha a kedvesebb pasit fogja ki az ember - ha a mogorvább ül a pult mögött, érdekes módon nincs ilyen szolgáltatás :)
Mi is így jártunk: miután körülnéztünk új szállásunkon, be akartunk menni a belvárosba. A morcos pasi, ki tudja miért, nem adott buszjegyet, de ez nem különösebben zavart minket: vidáman sétáltunk le a buszmegállóba. A közeli újságárusnál becsületesen megvettük a jegyeket, és bebuszoztunk a városba.
Aznap délután egyetlen feladatot tűztünk ki magunk elé: a korábban alaposan feltört lábamra kellett vennünk egy használható cipőt/papucsot, hogy az elkövetkező napok gördülékenyebben teljenek.
Ez nem volt túl könnyű feladat, mert az olaszok nemigen vannak felkészülve 41-es női lábakra. Mialatt boltról boltra jártunk, szép lassan megismertük a szűk, kanyargós utcákat, a szélesebb sétanyokat és a város főbb nevezetességeit. Ha nem zártak volna be 8-kor, valószínűleg Firenze összes cipőboltját felkerestük volna még aznap. Ám így is legalább harminc helyen jártunk - sikertelenül. Értelmetlen lett volna ugyanis olyan cipőt venni, amelyik az első percben ismét feltöri a lábam. Persze még nehezebb lett volna a dolgunk, ha nem Olaszországban, a cipők fellegvárában lettünk volna. Hogy rövidre zárjam a történetet: aznap nem sikerült a küldetés, csak másnap délelőtt, mikor is egy valódi bőr papuccsal gazdagodtam. Természetesen ez is feltörte a lábam... Végül utolsó firenzei napunkon Z vett nekem ajándékba egy másikat - szintén bőr -, amely két nappal később, Volterrában készítette ki a lábam. Ekkor határoztam el, hogy ezentúl nem érdekel, mi van a lábamon, csak lehessen benne járni.
Szerencsére (a másnap délelőttöt leszámítva) többé nem a cipő- és szálláskeresésről szólt a nyaralásunk: végre lazíthattunk egy kicsit, a boltok úgyis mind bezártak.
Nem úgy az éttermek! Sétálgatás közben számtalan csábító helyre lettünk figyelmesek. Volt olyan pizzéria, ahol a bejáratnál sangriát osztogattak a járókelőknek (pl. nekünk), máshol a finom illatok vagy a vendégcsalogatónak szánt ételek csalogatták a vendégeket.
A dóm melletti Piazza San Giovanniról nyílik a Borgo San Lorenzo, az azonos nevű bazilikához vezető utcácska. Ebben leltünk rá az Il Grande Nuti nevű pizzériára, aznap esti választottunkra. Tömve volt kisebb-nagyobb társaságokkal, alig akadt egy kétfős asztal, ami számunkra inkább vonzó volt. Gyanítottuk ugyanis, hogy a jó konyha miatt van tömeg, amit a hatalmas adag fincsi tészta és a tányér széléről minden irányban lelógó pizza is alátámasztott. Mellé a ház saját vörösborát iszogattuk, és a számla láttán se ijedtünk meg: a Nuti egyike azon kevés trattoriáknak, ahol nem számolnak fel önkényesen "copertót" és szervízdíjat.
Éjjel 1 körül nagyon elégedetten indultunk vissza a hostelbe, és meglepetésünkre a buszon utazók többsége ugyanoda tartott.
Városszéli hostelünkben 9.30-ig lehetett reggelizni, utána pedig el kellett hagyni a szobákat. Ilyenkor a takarítónők az egész folyosót lezárják, és mindent végigtakarítanak. Ez nálunk is megtörtént, amire csak abból jöttünk rá, hogy este tárva-nyitva találtuk az ablakunkat (noha reggel direkt a szúnyogok ellen gondosan bezártuk). A lényeg, hogy 10-től délután 2-ig az ember nem mehet be a szobájába, ami nekünk külön jól jött, mert így rá voltunk kényszerülve, hogy már délelőtt bemenjünk a városba, és nem ment el a fél napunk tollászkodással.
Aznap még volt egy elintézendő ügyünk: az a bizonyos cipővásárlás. Szerencsére elég gyorsan megoldottuk a dolgot, és végre valóban turistáskodhattunk.
Firenze látképét már ismertük a Piazzale Michelangelo irányából, de tudtuk, hogy a város közepéről is jól szét lehet nézni. Itáliában egészen a középkor végéig a legtöbb jelentős templomot, templomegyüttest ókeresztény szokás szerint alakították ki: a harangtorony, vagyis olasz nevén a Campanile külön épült magától a templomtól, akárcsak a Battistero (keresztelőkápolna). A firenzei dóm - rendes nevén a Cattedrale di Santa Maria del Fiore - ezért két remek kilátóhellyel is szolgál: egyrészt a dóm kupolájával, másrészt a harangtoronnyal. (A dóm maga ingyenes, de a kupolába és a Campanilébe a belépő egyaránt 6-6 euro.) Az előbbinek előnye, hogy egy picit magasabb, valamint a sietős utazók kompakt módon megnézhetik a dómot is belülről, viszont ide rengeteget kell sorba állni (először, hogy bejussunk magába a templomba, másodszor pedig ezen belül föl a kupolába). Ezzel szemben a Campanilébe egyáltalán nem áll sor, és noha egy pár méterrel alacsonyabb a kupolánál, a Battisteróra remekül rá lehet látni a magasból.
Mi a Campanilét választottuk; ahogy fölfelé haladtunk, megszámoltam a lépcsőfokokat, összesen kb. 210-et. Menet közben volt három pihenőszint, ahol nagyon erősen fújt a szél, de ennek inkább az épület kialakítása, huzatos szerkezete lehetett az oka, mert legfelül, a nyitott tetőn szinte alig fújdogált egy kis szellő.
Odafent egyetlen dolog hiányzott Z-nek, hogy jobban lásson: egy kis távcső. Nem tétováztunk sokat, toronymászás után találtunk egy megfelelő boltot, és vettünk neki egy zsebben hordható kis teleszkópot (ami egyébként 30x-os nagyítású mikroszkópként is működik). Plusz beszereztünk egy-egy pici iránytűt, csak hogy mindenünk meglegyen.
Következő úti célunk egy kis tér volt a belváros határán, a Piazza de'Ciompi, ahol egy néhány kedves bódéból álló ócskapiac található. Ez persze inkább nekem tetszett, nem is annyira a kínálat, mint inkább a hangulata miatt. Az eladók többnyire kerti székekben szunyókáltak, miközben alig néhány ember lézengett a sorok között. Nagyon örültem, hogy rátaláltunk erre a helyre, mert itt nem kellett turisták százain keresztülverekednünk magunkat. Ugyanilyen álmos-napfényes hangulata volt a kedvenc helyemmé vált botanikus kertnek, ahová a bolhapiacról indultunk.
Az Orto Botanico a természettudományi múzeum mellett található, közel a Piazza San Marcóhoz, a belépőjegy fejenként 4 euro. A kert Giardino dei Semplici néven is ismert, 1545-ben hozták létre, így Európa harmadik legrégebbi botanikus kertje a pisai és a padovai után. Nem túlságosan nagy, de épp elég ahhoz, hogy picit kiszakítson az egyébként csupa kő belvárosból. Z is nagyon jól ellazult: miután együtt megnéztünk két üvegházat, ő leheveredett egy padra, és elszundított. Míg aludt, én keresztül-kasul bejártam az ösvényeket és üvegházakat, rengeteget fotóztam és mezítláb mászkáltam a fűben. Jó volt látni, hogy ez valóban egy élő kert, nem egy művi park. Több helyen konyhakerti növények, káposzta, paradicsom és zöldfűszerek nőnek, és az egyik üvegházban a szomszédos kiállításról beszűrődő komolyzenei aláfestéssel "kóstolhattam" meg egy nagy cserépnyi bazsalikom illatát. Ez volt az első hely, ahol valóban kezdtem érezni, hogy Toscanában vagyok!
Ezután tovább fokoztuk a tipikus olasz élvezeteket: egy boltban vettünk bort, sajtot és kenyeret. A sajtot rögtön meg is kóstoltuk a dóm lépcsőjén üldögélve, majd elsétáltunk a Piazza della Signorián keresztül a Ponte Vecchióra. Itt persze megint nagyon sok turista nyomorgott, de olyan csodás volt a naplemente, hogy kár lett volna kihagyni.
A hídról visszafelé sétálva megálltunk a Loggia del Mercato Nuovo mellett. Itt nappal turistapiac van, este pedig a szokásos bóvli-árusok telepednek ide, de mi nem emiatt álltunk meg, hanem a loggia szélén álló vaddisznó-szobor, a Fontana del Porcellino miatt. Ez egy kifejezetten bizarr szökőkút, a víz tulajdonképpen nyálként csordogál a terpeszkedő jószág szájából. Állítólag ide kell betenni egy pénzérmét, és ha a víz magával viszi, szerencsénk lesz. Ahogy akkor is, ha jól megsimizzük a disznó orrát - én ezt választottam, de azért egy kép kedvéért a szájába is benyúltam.
Egy félóra múlva, este 11 körül már újra a hostelben voltunk. Összeállítottam egy piknikkosarat: kenyér, kolbász, sajt, vörösbor és egy pléd; a napot a villa kertjében zártuk egy kis lakmározással, igazi olasz módra.
Aznap reggel már rutinosan ültünk fel a belvárosba vezető buszra. Persze, hogy kicsit összezavarodtunk, mikor az utcák sűrűjében buszunk más, eddig ismeretlen irányt vett. Gyorsan leszálltunk, és rájöttünk, hogy egy katonai felvonulás miatt több helyen útlezárások lassítják a forgalmat.
Szerencsére itt nincsenek igazán nagy távolságok, így pár perc múlva már el is értük a vásárcsarnokot. Ez egy kétszintes épület, melynek alsó részét szinte teljesen elfoglalják a turizmust kiszolgáló "prodotto tipico" árusok. A felső szint a normál piac, visszafogott árakkal - látszik, hogy a helyiek itt vásárolnak.
Z egy kicsit unta az alsó részt, de én mindkettőnek nagyon örültem, az alsónak azért, mert megvehettem az apró szuveníreket itthonra, a felsőnek pedig a hangulata miatt. Ráadásul vettünk pár szem gyümölcsöt, ami nagyon jólesett a kinti hőségben. Egyébként mindkét szinten a legnépszerűbb áru a szárított gomba volt, mely nemcsak csomagolva, hanem kimérve is kapható.
A csarnok körül végeláthatatlan sorokban állnak a szuvenírárusok, de ők már nem a jellegzetes toszkán termékeket árulják (bort, olajat, sajtokat...), így nem is nagyon álltunk meg nézelődni.
Eddig egy múzeumban sem jártunk, ezért úgy éreztük, itt az ideje adózni a művészetnek. Röpke tíz percig komolyan is gondoltuk, hogy bemegyünk a híres Uffizi Képtárba, ám mikor elértük az épületet, reményeink szertefoszlottak. Olyan hosszú sor állt a bejáratnál, hogy pusztán mellette végigsétálni is hosszú percekig tartott. A sor meg sem moccant, mivel bent is teltház volt, még azoknak is várniuk kellett, akik előre foglaltak jegyet. Ha valaki az Uffizi miatt látogatna Firenzébe, annak azt javaslom, hogy semmiképp se nyáron, főszezonban tegye, mert még ha be is jut, élvezhetetlen a kiállítás a tömeg miatt.
Ezzel ellentétben a Dómba egész gyorsan (és ingyen!) be lehet jutni. Miután feladtuk a múzeumlátogatást, elsétáltunk a Piazza Duomóra, mert pár napja csak a különálló Campanilébe másztunk fel, a templomot azonban nem láttuk belülről. Itt is hosszúnak tűnt a sor, de alig kellett várni, olyan gyorsan haladt. Erre nem számítottunk, ezért csak én álltam be a sorba, Z pedig elszaladt egy jégkásáért. Mire visszaért, láthatta, hogy én, mint egy tanítónéni, a mögöttem állókat terelgetem be a kapun, hogy menjenek csak, menjenek, én még várok valakire :)
A dóm belül hatalmas volt és elég komor, de kellemesen hűvös. Kicsit már fáradt voltam, így leültem egy ültében elaludt férfi mellé, akinek a felesége épp az oldalhajót fényképezte.....A kis szieszta után, a templomból kilépve fejbevert minket a hőség. Ismét bejártuk a környező utcákat, kisétáltunk egy hídra, a Ponte Vecchio szomszédjára, majd mikor elég képet készítettünk, hazafelé vettük az irányt.
Épp vacsoraidőben szálltunk le a buszról, és azzal a lendülettel beültünk a sarkon lévő étterembe, az I'Giuggiolóba. Nagyon kedves kis hely, tele olaszokkal, a szomszéd asztalnál például két nagyon öreg nénike ült. Z-vel elfeleztünk egy calzonét (hajtott pizzát), amivel teljesen jóllaktunk, aztán hazaslattyogtunk a hostelbe.
A fenti leírás az ongo oldalrol származik, eredeti helyéhez klikkeljetek ide